Skip to content. | Skip to navigation

Navigation

The Stuffed Barbarian/ Kitömött barbár

In Claude Berri’s film Jean de Florette, based on a novel by Marcel Pagnol, a city-dweller inherits a plot of land in fabulous Provence. Jean, played by Gérard Dépardieu, moves there with his wife and daughter, and makes enthusiastic plans to grow vegetables and breed rabbits. However, as his neighbours secretly block the freshwater spring, Jean’s efforts to create a paradise are doomed to failure. He goes bankrupt, then dies in an accident.

This is a film that comes to mind when reading Gergely Péterfy’s novel, The Stuffed Barbarian, a book that has been a huge success in Hungary ever since its publication last year, both among readers and critics. It has just won the prestigious Aegon Prize, awarded to the best novel published in the previous year. As in Jean de Florette, envy, the rule of mediocrity, and blind chance are prime among the factors that lead to the fiasco of the protagonist Ferenc Kazinczy (1759–1831), who tries to live his life according to high ideals in a backward country. Today known primarily as the leading figure of the Hungarian language reform, Kazinczy was a prolific poet, translator, and an extremely energetic organizer of literary life. His burgeoning career was suddenly broken when he was sentenced to death at the age of thirty-six for being implicated in a Jacobin conspiracy. The death sentence was eventually changed to imprisonment, and after having served six years, Kazinczy continued to reform Hungarian literary life even more vigorously than before, becoming a sort of ’literary dictator’ (Antal Szerb).

Péterfy’s Kazinczy is a tormented and vulnerable soul, full of self-doubt, traumatized and stigmatized by his prison years. As narrated by Kazinczy’s wife, Sophie Török, this is a story of a talented man who starts out with high hopes and great dedication, but for whom gradually everything goes wrong. Eventually, Ferenc died poor and forlorn, in a cholera pandemic. A story of idealism versus realism – a realism of the kind that wilfully clogs freshwater sources.

There is another narrative, embedded in the sad life story of this fascinating figure, which is so eerie and absurd that it certainly steals the show: and this is the story of Kazinczy’s best friend, Angelo Soliman (1721–1796), a black slave who rose to become a prominent member of Viennese society. An extremely erudite person and a high-ranking freemason, Angelo Soliman was exploited by Viennese society in a variety of ways: some used him as a sexual toy; others as an intellectual stimulant whose presence would shed a new light on worn-out ideas. The ultimate embarrassment for posterity, however, is the fate of Soliman’s dead body. A husband, a father, a Christian, and a scholar, Soliman was skinned and stuffed after his death – a process meticulously documented by Péterfy lest the reader construe it as a mere abstraction – and exhibited in the Cabinet of Curiosities of the Natural History Museum in Vienna.

The fact that Angelo’s story is told by a Hungarian – or rather, three Hungarians, as Kazinczy tells it to his wife who in turn tells it to the reader, the third being the author himself – gives it a peculiar slant, and it may be especially interesting for readers of a blog about European literature. There is a scene in the novel where Ferenc and Angelo agree to meet in Vienna. To amuse his friend, Kazinczy dresses up in traditional Hungarian attire. When Angelo appears, it turns out the encounter is going to be even more fun than Ferenc expected as the former arrives wearing a gaudy kaftan and turban, flaunting a fan made of oystrich feathers. Angelo’s dress turns out to be a visual lesson to the young Kazinczy whereby the black freemason signals to the Hungarian: he should accept the fact that he would never be at home in the world. While this is certainly true of any mortal, it is especially true of these two, a couple of barbarians in the eyes of Viennese people.

This scene harks back to an earlier moment: the first visit of young Ferenc and his father to Vienna. Dressed in their best clothes, filled with rapturous respect for what we would now call ’Western civilization,’ a concept they associate with their better selves, father and son are made fun of by people in the street who regard them as nothing but a bunch of barbarians. The incident serves as a bitter lesson to Ferenc who realizes that the cultivated, highly civilized imperial city does not reciprocate his enthusiasm, or does so only insofar as he consents to being a curio.

Whether as a locus of fear, desire or contempt, each culture, society, and era incorporates, and thus in a certain sense domesticates, its own Other. These two stories illustrate, in various settings and to varying degrees, what happens when the Other does not quite fit the role we intend to give them – a well-behaved victim, an exotic creature or a satanic enemy. But the ultimate victim is, of course, one who cannot speak up for himself. In this novel, the latter is powerfully present in the form of Angelo Soliman’s stuffed body. As opposed to other famous mummies of modern times – that of Jeremy Bentham, who requested that his body be preserved and showcased after his death as an ’auto-icon,’ exhibited to date at the University College London; or that of Lenin, the God of Soviet political religion – Soliman’s body is transformed into a multivalent sign: a specimen of the ’African race’ for contemporary scientists, an object of fright or amusement for visitors of the museum, a sign of Western racism for today’s reader, an object of meditation for Sophie – and we could continue the list.

How far can we expand experience by incorporating ’untellable’ experiences into language, without domesticating images of horror into a convenient sense of otherness? What lies beyond the realm illuminated by the civic virtue of acceptance and tolerance in our minds? And how can we transcend, yet at the same time maintain, our ethnic and religious identities in an age that seems to be reverting to pre-Enlightenment times in certain aspects? These are some of the disturbing questions that may arise in readers as they are trying to make sense of Angelo Soliman’s story told by Ferenc Kazinczy, as narrated by Sophie Török trying to make sense of both.

***

Claude Berri A Paradicsom című filmjében, amely Marcel Pagnol Jean de Florette című könyve alapján készült, egy városlakó (Gérard Dépardieu) megörököl egy mesés provence-i birtokot. Odaköltözik a családjával, és lelkesen tervezgeti, hogyan fog zöldséget termeszteni és nyulakat tenyészteni. Csakhogy a szomszédjai titokban elzárják a birtok területén levő forrást, így Jean bármilyen megfeszítetten dolgozik is, semmire se megy. Csődbe jut, végül egy balesetben meghal.

Pár éve láttam ezt a filmet, amely most Péterfy Gergely Kitömött barbár című nagysikerű, nemrég Aegon-díjjal kitüntetett regényét olvasva ismét eszembe jutott. Az irigység, a középszerűség diadala és a vak véletlen fontos szerepet játszottak Péterfy Kazinczyjának a bukásában is. Péterfy regényében Kazinczy börtönévei traumáját és stigmáját hordozó gyötrődő, sérülékeny lélek, aki magas ideálokat kerget egy elmaradott országban. Felesége, Török Sophie meséli el a történetét, amely egy tehetséges férfiról szól, aki nagy lelkesedéssel és szép reményekkel indul neki az életnek, ám fokozatosan minden összeomlik benne és körülötte. A végén szegényen, elhagyatottan pusztul el egy kolerajárványban. Mese az idealizmusról és a realizmusról – konkrétan a realizmusnak arról a fajtájáról, amely szándékosan eltömíti az éltető forrásokat.

Kazinczy élettörténetébe ágyazódik egy másik sztori, amely annyira különös és bizarr, hogy a nagy nyelvújító élete egészen elhalványul mellette: Kazinczy legjobb barátjának, Angelo Solimannak a története. Soliman (1721–1796) afrikai néger rabszolga volt, aki a bécsi társaságok megbecsült tagjává küzdötte föl magát. Ezt a rendkívül művelt férfit és magas rangú szabadkőművest a bécsiek különféle módokon használták: egyesek szexuális játékszerként, mások szellemi ajzószerként, aki már jelenlétével is új fényben tünteti fel az elcsépelt gondolatokat. Az utókor számára azonban Soliman holttestének sorsa a legkínosabb. Solimant, aki férj, apa, keresztény ember és tudós volt, halála után megnyúzták, kitömték – Péterfy aprólékosan leírja az egész procedúrát, nehogy megmaradjon az absztrakciók szintjén –, és kiállították a bécsi Természettudományi Múzeumban.

Angelo történetét egy magyar ember meséli el – illetve három magyar, hiszen Kazinczy a feleségének mondja el, aki aztán továbbadja az olvasónak, a harmadik a szerző – a maga sajátos látószögéből, s ez talán különösen érdekes lehet egy európai irodalmi blog olvasói számára. A regény egyik jelenetében Ferenc és Angelo találkozót beszélnek meg Bécsben. Kazinczy – barátja szórakoztatására – hagyományos magyar viseletben jelenik meg. Ahogy Angelo feltűnik, rögtön kiderül, hogy a találkozás még a vártnál is mulatságosabb lesz, Soliman ugyanis rikító kaftánban és turbánban jelenik meg, strucctollakból készült legyezőt lobogtatva. Mintha a fekete szabadkőműves viselete azt az üzenetet hordozná a huszonnyolc évvel fiatalabb magyar író számára: jobb, ha elfogadja, hogy sohasem érezheti otthon magát a világban. Ezt persze minden halandó elmondhatja magáról, de ez a két férfi – a bécsi polgárok szemében két barbár – talán másoknál is jobban.
A bécsi találkozás egy korábbi jelenetet idéz, amely az ifjú Ferenc első bécsi látogatásáról szól. Apa és fiú kiöltözve érkeznek Bécsbe, feltétlen rajongással a „nyugati civilizáció” iránt (most így mondanánk), amelyet jobbik énjükkel azonosítanak, a bécsi járókelők azonban kigúnyolják és barbárnak tekintik őket, esetlen viselkedésük és nevetséges ruhájuk miatt. Az eset keserű tanulsággal szolgál Ferenc számára, aki ekkor döbben rá, hogy a művelt, civilizált császárváros nem viszonozza a lelkesedését, illetve csakis akkor, ha beletörődik abba, hogy egzotikumként tekintsenek rá.

Minden kultúrának, társadalomnak és korszaknak megvan a saját idegenje, nagy „Másikja”, amelybe belevetíti a félelmeit, a vágyait, vagy amelyet megvetéssel sújt. Az idegen kiismerhetetlen, mégis ismerős; ha az elvártnak megfelelően viselkedik, akkor kiszámíthatóan, otthonosan idegen. Ferenc és Angelo története, más körülmények között és eltérő mértékben, de azt illusztrálja, mi történik, ha a Másik nem egészen illik bele a neki szánt szerepbe – vagyis nem hajlandó rendes áldozatként, egzotikus lényként vagy sátáni ellenségként viselkedni. Az igazi áldozat persze az, aki nem tudja hallatni a hangját – ezt a néma áldozatot Angelo Soliman kitömött teste jeleníti meg. Soliman teste nyugtalanítóbb és összetettebb jel, mint más híres modern múmiák – Jeremy Bentham, akinek a testét végakaratának megfelelően kitömték és kiállították a londoni University College-ban, ahol máig is látható; vagy Lenin, a szovjet politikai vallás istene. A fekete szabadkőműves testét a korabeli tudósok az „afrikai faj” példányának látták, a múzeum látogatói ijesztő vagy vicces kiállítási tárgynak, a mai olvasó a rasszizmus megnyilvánulásának, Sophie meditációs tárgynak – és még sorolhatnánk.

Meddig tágíthatók a tapasztalás határai, ha megpróbáljuk szóba önteni az „elmondhatatlan” élményeket, anélkül hogy a történetekben rejlő iszonyatot kellemesen borzongató másság-élménnyé szelídítenénk? Mivel találjuk szembe magunkat, ha az emberi léleknek az elfogadás és a tolerancia polgári erényei által bevilágított területén kívül merészkedünk? És hogyan tudunk felülemelkedni az etnikai-vallási identitásunkon anélkül, hogy megtagadnánk azt, egy olyan korban, amely bizonyos tekintetben visszatért a felvilágosodás előtti szemlélethez? Ezek a nyugtalanító kérdések fogalmazódnak meg az olvasóban, miközben igyekszik megérteni a Kazinczy Ferenc által elmesélt történetet Angelo Solimanról, Török Sophie elbeszélésében, aki igyekszik megérteni mindkettőt.

Ágnes Orzóy

Ágnes Orzóy is the editor of Hungarian Literature Online (hlo.hu) and editor-at-large at Asymptote (http://www.asymptotejournal.com/). She also writes reviews, teaches literature, and translates from English into Hungarian.

Ágnes Orzóy ist Redakteurin bei Hungarian Literature Online (hlo.hu) und Asymptote (http://www.asymptotejournal.com/). Außerdem schreibt sie Rezensionen, lehrt Literatur und übersetzt aus dem Englischen ins Ungarische.

Ágnes Orzóy is the editor of Hungarian Literature Online (hlo.hu) and editor-at-large at Asymptote (http://www.asymptotejournal.com/). She also writes reviews, teaches literature, and translates from English into Hungarian.

Ágnes Orzóy ist Redakteurin bei Hungarian Literature Online (hlo.hu) und Asymptote (http://www.asymptotejournal.com/). Außerdem schreibt sie Rezensionen, lehrt Literatur und übersetzt aus dem Englischen ins Ungarische.

All entries by Ágnes Orzóy
Friday Fr 17 17 April Apr 04 4 15 2015 April Apr 04 4 Friday Fr 17 17 15 2015 12 12 0 00 00 h AM